I. fejezet - Az utolsó nap.

 Az utolsó iskolai nap a héten, legalábbis Stefannak, éppen ezért mindenki fájdalmas búcsút vett tőle, hiszen 5 napig nem látják a legjobb barátjukat. Mert bizony, abban a szerencsés helyzetben van, hogy a szülei elviszik Rómába. Bár otthon is megünnepelhetnék a 17. születésnapját, miért tennék? Svájc unalmas, nem történik semmi ott, legalábbis a fiú szerint. Persze mehetne máshová is, de a maga fajta művészlélek nem a New York féle metropolisról álmodik, inkább egy kisebb és otthonosabb helyre vágyik, és Itália ennek tökéletesen megfelel. Bár a barátai már kevésbé örülnek a hirtelen jött útnak, tudják, nemsokára visszatér, mégis a tágas osztályterem diákjainak nagy része a fiú köré gyűlt, hogy elbúcsúzzon. A srác unottan tette le a kezéből az éppen olvasott könyvét, melyen nagy sárga betűkkel ez állt:

Anne Frank naplója

Ritka, hogy egy 17 éves fiú, aki nem mellesleg az iskola legnépszerűbb tanulója, ilyen könyvet olvasson, csakhogy Stefant éppen a különcsége miatt kedvelte mindenki. Rendkívül okos és művészi gyermekpalánta, ezt a tanárok is tisztán látják, nem csoda, hogy ilyen jól teljesít. Az átmeneti távozásán még Mr. Heiner is csodálkozott, a legjobb tanuló, aki még egy napot nem hiányzott, itt hagyja az iskolát 5 napra, kész botrány! A történelem és biológia tanár csüggedten nézte a diáktömeget a fiú körül, majd hatalmas sóhajok közepette megtette azt, amit a leginkább el szeretett volna kerülni: kinyitotta a fiókját, és kivett belőle egy kopott naplóféleséget, majd maga elé emelte, és leporoltan hátha valamivel jobban fog kinézni. Régi lehetett, igazi emlék, talán ezért jelenthetett annyit a tanár úrnak. A tisztogatás után lassan-és óvatosan lehelyezte a tanári asztalra, és várt, míg eloszlik a diáktömeg. Arcát borosta borította, mogyoróbarna szemeit az öregedés apró ráncai tarkították, maradék haját oldalra fésülte, hogy elrejtse a kopaszodó fejét. Már a 40 év küszöbén járt, ám ezzel együtt próbálta magát formában tartani. Teste edzett és magas volt, öltözködése rendkívül elegáns és divatos, ezek után eléggé érthető, hogy az összes lány szerelmes belé.

 A tömeg nem oszlott, sőt, egyre többen csatlakoztak a másik osztályból is a búcsúzkodáshoz Mr. Heiner örömére. Mindenki adott valamit a fiúnak, legyen az egy tábla csoki, vagy levél, senki sem jött üres kézzel. Stefan tudta jól, nem lehet bunkó, kötelességének érezte, hogy mindenkinek azt a látszatot nyújtsa, nagyon örül az ajándéknak, csakhogy közben a pokolba kívánta az egészet. Minél hamarabb el akart jutni Mr. Heiner asztalához, hiszen a tanár úr az egyedüli, aki valamilyen hasznos dologgal fogja őt megajándékozni, legyen az akár néhány jó szó, vagy éppen az ős öreg napló. A fiú fáradni kezdett, nehéz mindenkit megölelni, és meglepettséget színlelni úgy, hogy közben szíve szerint kidobná a taccsot az ablakon. Émelyegve dőlt a padja melletti ablakpárkánynak, nehogy elessen. Már régóta érzi magát ilyen rosszul, kereken egy hónapja. Tulajdonképpen semmije sem fájt, az érzést inkább az éhséghez lehetett volna hasonlítani. Éhezett. De, hogy mire, azt maga sem tudta. Éppen ezért akart minél előbb Heiner tanár úrhoz menni, reggel panaszkodott neki a bajáról, mire a férfi megígérte, a nap végére kitalál valamit ez ellen a kellemetlen nyavalya ellen. Még több diák özönlött be a kicsi faajtón, lassan már az egész osztályterem megtelt. Ennyi kellett, Stefan tűrőképessége a határait súrolta, kénytelen volt leülni a székére, ám semmivel sem lett jobb a helyzet. Szőke haja a verejtéktől teljesen nedves lett, kék tekintete a láztól forrt, a magas, izmosan vékony testét  a hidegrázás járta át. Eddig nem volt láza, ez is egy újdonság, mindezek ellenére a fiatalok észre sem vették barátjuk baját, és továbbra is hozták a tej csokikat születésnapi ajándék néven. Utolsó erejével a Mr. Heinerre pillantott, akinek csak ez kellett.

 A férfi hangos morajlások közepette felállt a székéről, és lassan méltóságteljesen végigvonult a tábla előtt, majd a középső padsor elejénél megállt, és az ablak felőli rész felé fordult. 

 - Gyerekek, túl sokan vagyunk! Hagyjátok Stefannak azt, hogy legalább összecsomagolhassa a holmiját, majd hazafelé odaadjátok neki az ajándékaitokat.

 A diáktömeg a tanár mély hangja hallatán sietve elnémult. Egytől egyig mindenki szerette Heiner urat, senki sem akart az akarata ellen tenni, így a fiatalok rövid tétovázás után az ajtó felé indultak. Heiner elégedetten a tanári asztalnak dőlt, majd halvány mosollyal az arcán megvárta, míg az egész 11. évfolyam kivonul a folyosóra. Valaki még odakiabált Stefannak egy megjegyzést: „Kint megvárunk, siess!” Míg végül kiüresedett a tanterem.

 Hangos sóhajtás zengett az ablak mellől, mely nyögéssel és a csengő óriási zajával társult. A kis két személyes íróasztal megtelt édességekkel, levelekkel és miegymással, voltak köztük szerelmesek, viccesek, és olyanok is, melyek verseket rejtettek. De a fiút ez most a legkevésbé sem izgatta, sietve arrébb tolta az ajándéktömeget, és fejét a padra hajtotta, mint egy lusta diák az órán. Heiner tanár úr néhány lépést tett a srác felé, majd helyet foglalt a Stefan asztala előtt lévő ablak párkányán, tanítványához hasonlóan.

 - Mondja tanár úr, mi történik velem? – mormogott, miközben a világért nem emelte volna fel a fejét a padról. Heiner szánakozva rápillantott, elsőnek úgy tűnt, mintha nem is érdekelné a diákjának sorsa, ám ez nem így volt, egyszerűen csak nehéz számára az érzelmek kifejezése, talán ez az egyetlen dolog, amihez nem ért.

 - Mióta vagy… éhes?

 Stefan már-már el is feledkezett a nagy lázban az éhségről, de amint meghallotta a szót, újra belé csapott az a szörnyű érzés. Az elmúlt napok számára abból álltak, hogy tömte magát mindennel, ami a kezébe került, ám, mintha valamiféle éhező dög mindent elnyelt volna, ami a gyomrába érkezett, olyan volt ez az egész.

  - Kereken egy hónapja – felelte, és megpróbálkozott kiegyenesedni, de az éhínség nyújtotta gyengeség miatt képtelen volt rá.

 Eszébe jutott, mi van, ha ez valamiféle átkozott kór, ami egyedüli az egész világon, és senki sem tudja orvosolni. Beleremegett a gondolatba is, hogy ezt az egészet neki egy életen át el kelljen viselni. Reményvesztetten a tanár úrra pillantott, aki hosszú, elmélkedésekkel eltöltött percek után hirtelen sarkon fordult, és meg sem állt a tanári asztalon lévő bőrtáskájáig, melyből dossziék és papírtömegek rendetlenül tekintettek ki. Heiner a hátával gondosan eltakarta a táskát Stefan elől, úgy kotorászott benne. A fiú csak annyit látott, hogy hosszú turkálást követően kitett két tárgyat az asztalra, és azokkal kezdett el matatni. Mire megfordult kezében egy egyszerű, sárga, gyorséttermi papírpoharat tartott, melyből zöld-fehér csíkos szívószál állt ki. A férfi arca komolyságot tükrözött, az egész ember tekintélyt parancsolt pusztán a megjelenésével. Bőrcipője tökéletesen illett a rumlis táskához, sötétszürke zakója alatt barna mellényt viselt, melyen hatalmas világosabb árnyalatú gombok díszelegtek. Mogyorószínű nyakkendője igényesen bekötve, fehér ingje gondosan kivasalva, sötét nadrágja pedig olyan tökéletesen állt kidolgozott testén, hogy azt bármelyik férfimodell megirigyelhetné.

 Lassan közeledett Stefan felé, semmit sem akart elsietni, végül is, nem ő hal bele az éhségbe. A fiú értetlenkedve a kezében lévő poharat bámulta, de nem szólt semmit, legyen benne bármi, ha segít, akkor jó. A tanár visszaérkezve hozzá, egyből átnyújtotta a rejtélyes folyadékot és újra elfoglalta az ablakpárkányt.

 - Ne kérdezd, mi van benne, csak idd meg, először nem fog ízleni, de aztán… - A szava megszakadt, még be sem tudta fejezni a mondatát, a fiú máris szívta magába a sűrű italt a szívószálon keresztül. Az első kortyok után Stefan érezte, valami különös folyadékot iszik, az íze ismerős volt, de az éhség, és a láz annyira legyengítette, hogy nem tudta felidézni ennek a kesernyés löttynek a nevét. A szeme becsukva, rá sem mert pillantani a szívószálra, mert félt, ha meglátja a színét az italnak, és nem olyan, amilyet elvárna, akkor menten kiköpné. Pedig jól esett, roppant jól, az éhsége villámtempóban csillapodni kezdett, mintha egy egész lovat enne éppen meg. Minden korty után a folyadék íze egyre jobbá-és jobbá vált, úgy itta, mint egy részeg az alkoholt, melyből minél többet iszik az ember, annál többet kíván. Az ismeretlen löttytől sokkal kellemesebben érezte magát, majdhogynem felhőtlen öröm szabadult fel belőle, de az ivást továbbra sem volt hajlandó abbahagyni. Hangos nyögések kísérték egy-egy hörpintését, ez az élmény felért egy szexuális aktussal. Már nem volt elég a szívószálon keresztül átfolyó mennyiség, több kellett, sokkal több. Sietve ellökte a szájától a műanyagdarabot és az asztalra nyomta, majd a pohárról türelmetlenül leemelte a tetejét. Heiner meg akarta akadályozni, hogy megtegye, ám akkor már késő volt. Stefan valamiféle furcsa, egzotikus alkoholra számított, és csaknem nyál csorgatva hajolt a pohár felé, hogy megnézze a tartalmát, ám mikor meglátta mit is ivott ennyire jóízűen, megrettent. Arca pillanatok alatt elsápadva bámulta a folyadékot. Hamarosan az egész fiú elkezdett zihálni, kezében a papírpohár úgy remegett, hogy csaknem kifolyt belőle a maradék lé. Hirtelen eltűnt minden fájdalma, a láz, a hányinger, és ezeket rövid időn belül a félelem váltotta fel. Tanára sietve kikapta a kezéből a maradékot, és a másik asztalra tette, ám Stefan arckifejezése semmit sem változott. Remegve az asztalra könyökölt mind két kezével, és percek leforgása után kérdezte csak meg:

 - J-jól gondolom, hogy ez vér volt?